a jót is kirajzolom magamból, a rosszat is – interjú székely nadojával

az interjút készítette: Vas Julianna / Szentendre és Vidéke

Székely Nadin „Nadoja” 22 éves, a Képzőművészeti Egyetem festő szakos hallgatója. Művészetét technikai sokszínűség jellemzi – rajzol, hímez, de nem fél kipróbálni magát olyan innovatív területeken sem, mint a gördeszka-festés. Az idei inktober-projekt lesz az első kiállítása – többek között ennek a kihívásairól beszélgettünk.

A művészneved honnan származik?

Virág barátnőm becézett így, és megtetszett a Nadoja, mert szeretem a datolyát.

Az inktoberen túl ki vagy, mit csinálsz?

Egy mozaik – igazából mindenfélét csinálok, sok dologhoz hozzáfogok. Festő szakon tanulok, de nem festek, hanem főleg rajzolok, hímzek, kerámiákat készítek. Technikai szempontból borzasztó kíváncsi vagyok, mindent szívesen kipróbálok. Ezek a tárgyak, hímzések, rajzok alkotnak egy egészet, és abból áll össze az önképem.

A sok technika közül van kedvenced?

A hímzés. Az egy mindig visszatérő dolog, már hat éve csinálom. Ez a fővonal – egy meditatív tevékenység, amihez mindig visszakanyarodok. Meg a rajzolás is megy orrba-szájba, szerintem nincs olyan nap, amikor ne rajzolnék valamit. Számomra ez egy mindent feloldó dolog – a jót is kirajzolom magamból, a rosszat is.

Tehát az egész életed rajzolásra inspirál.

Igen. Bármi meg tud ihletni, egy csokispapírtól kezdve a vécéig.

Ha ilyen sokféle anyaggal dolgozol, nem érzed az inktober „ink” (tinta) alapgondolatát túl kötöttnek?

Egyáltalán nem. Bár voltak ilyen ötleteim, hogy montázs-szerűen be kéne szkennelni vászonanyagokat, és abból csinálni printet, de aztán inkább rajzoltam.

Azért elképzelhető, hogy lesz még olyan is?

Igen, még van idő (nevet).

Hogyan csatlakoztál a projekthez?

A Szárnyas Dobozzal közösen matricáztunk, meg néha kiállításmegnyitókon összefutottunk a szervezőkkel, onnan ismertük egymást. Aztán felkértek, és örömmel csatlakoztam. Nekem még nem is volt igazi kiállításom, én nem annyira tolom magam előre ilyen szempontból, ez nem erősségem. Általában inkább a háttérben csinálom, amit csinálok, de nem is baj, mert úgy tapasztalom, hogy a jó dolgok úgyis megtalálnak.

Izgulsz?

Nem (mosolyog). Az eleinte egy kicsit megijesztett, hogy a kötelező dolgoktól be szoktam görcsölni. Magamtól eszeveszett tempóban tudom nyomni, de ha bekerül a képbe egy határidő vagy egy példányszám, ott gyakran leblokkolok.

Eddig milyen élmény volt számodra ez a projekt? Tudtad teljesíteni a napi egy rajzot?

Pár nap kihagyás tuti volt, de olyankor mindig feljegyeztem olyan dolgokat, amiket meg akartam rajzolni. Volt, hogy utólag csináltam többet. És van, hogy egy munka három részletből áll, úgy áll össze egy képpé. Van egy noteszem, amibe jegyzetelem az ötleteimet, mert körülbelül óránként jön valami, amivel foglalkozni akarok. Felírok szavakat, jeleneteket, aztán később visszanézem és megrajzolom. Egyébként én nemrég váltam csak „társasági lénnyé”, régebben voltak ilyen „embergörcseim”, és mindig nálam volt a füzet, el tudtam mögé bújni. Tök jó megoldás volt ez, meg a rajzolás is. Varázsceruza-fless – megrajzolom, és életre kel a kiút.

Tehát a rajzolás egy kicsit terápiás tevékenység is számodra.

Igen, sőt, van egy ködösebb indíttatásom, hogy a művészetterápia felé kanyarodjak majd el. Engem nem annyira érdekel a képzőművész-lét – galériák, képeladások, satöbbi – hanem inkább ez a része, a foglalkozások, közösségi dolgok.

Érzed már az inktober-kihívás hatását a művészeteden?

Megnyitott vizuális csapokat. Kritérium volt, hogy ne nagyon színesben gondolkodjunk, hanem legyen egy egységesebb, szürkésebb-feketésebb koncepció, és ilyen szempontból egy kicsit meg voltam lőve, mert szeretem a durva színeket. Ez kihívás volt számomra, de érdekes volt felfedezni, hogy szürke árnyalatokkal is ilyen jókat lehet alkotni. Azért csempésztem bele színeket (mosolyog), de csak minimálisan.

A kiállításon kívül hol találkozhat veled a közönség?

Nemrég csatlakoztam egy deszkás közösséghez, az Alap Deszkákhoz, ott főleg grafikusként tevékenykedem. Oda elég jól beépültem, velük tervezek a jövőben, annak ellenére, hogy én vagyok az egyetlen a csapatban, aki nem deszkázik – én csak „átérzem” a deszkázás szellemiségét. Még nyáron hívtak közös munkára: ők csinálják a deszkalapokat kézzel, és művészek, barátok festik meg a hátulját. Szép lassan egyre többet mentem oda, most már mindennap csinálok ott valamit: pólógrafikát, zine-t, hímzek a ruhákra, készülőben van több kiadvány és “bútorszörnyeteg” is.