Ezekkel a rajzokkal egy korábbi rossz cselekedetemet szeretném „törleszteni” – Interjú Herkli Mátyás Barnabással

az interjút készítette: Vas Julianna / Szentendre és Vidéke

Herkli Mátyás Barnabás építésznek készült, ám pályája végül másként alakult: ma animációs filmeken dolgozik, emellett karikatúrákat rajzol az egyén és a társadalom szélsőségeiről. Az Inktober-kiállításra egy karikatúra-sorozattal készült, amin a mindenki által ismert „Balatoni nyár” élményei elevenednek meg.

Az Instagram-profilod neve „Vörös Róka Úr Balladái”. Honnan származik ez a név?
A képernyőn keresztül nem látszik, de vörös vagyok (nevet). Ez volt a gúnynevem, én voltam a „kis vörös” általános iskolában. Nagyon érzékeny gyerek voltam, aki könnyen odakapott, ha csúfolták – és miért is ne csúfoltak volna egy kis idegzsába vörös gyereket. Aki vörös, az pedig nyilván róka. Aztán idővel a gúnynév megszépült annyira, hogy azt most szívesen hívjam nevemül. De ez nem egy véglegesített művésznév vagy mi – az igazi nevemet amúgy nagyon szeretem, a művészneveket kevésbé.

A „ballada” megnevezés hordoz magában egy melankolikus jelleget. Melankolikus típus vagy?
Nem annyira, inkább „egyszer fent, egyszer lent” – típus vagyok. Rapszodikusként jellemezném magamat, nagyon gyorsan tud változni a hangulatom. Amúgy egy barátom, Szögeczki Sári javasolta a „balladák” címet, mivel szerinte a rajzaim vagy az egyéb sztorijaim fennkölt módon mesélnek el történeteket. Ezek hol vidámak, hol szomorúak, kicsit keserédesek, s tanító jellegűek. Ő komplett sztorikat, hosszabb volumenű képregényt olvas ki a rajzaimból: mintha több tíz oldalnyi történet lenne belesűrítve egyetlen állóképbe, karikatúrába.

Több témakörben dolgozol, rajzolsz, animálsz, de építészként is tevékenykedsz. Hogyan működnek együtt ezek a területek?
Most épp meglehetősen nehezen férnek meg ezek a dolgok egymás mellett. Túl sokfelé figyelek egyszerre és nem tudok fókuszálni semmire sem, főleg nem arra, amire igazán kellene – ezek most az animációs rövidfilm-tervem, illetve sajnos az Inktober. Nehéz az agyamat építészetről animációra váltani, majd mindezt inverz, pár órás különbséggel.
Általában amúgy képes vagyok több dologra is egyszerre koncentrálni, de lehet, a tavaszi ujjászületős-bizsergős időszak jelentősen ront az esélyeimen. Itt lakunk Zalaegerszegen alig pár háznyira a végtelen természettől, a Zalai-dombság kellős közepén, s van úgy, hogy inkább teszek egy hosszú sétát ezeken a csodálatos lankákon a szomszédos faluig, semmint, hogy a „fontos”, evilági dolgokkal foglalkozzak. Azontúl, hogy rapszodikus jellem vagyok, egyben ábrándozó, elvarázsolt is – olyan, hogy befizetni az épp aktuális csekket és erre a pénzt megkeresni, sajnos mindig is meglehetősen hátul kullogott az általam támasztott fontossági sorrendben.

A történetek, amiket el akarsz mesélni, a rajzaidban is megjelennek?
Amit most az Inktoberre csinálok, az Balatoni nyaralós témájú. Azon tipikus élethelyzeteket ábrázolom, amikkel egy jó kis Balatonozás során szinte minden magyar ember találkozik. Van bennük egy nagy adag tipizálás – nyilván, mert ezek a rajzok karikatúrák, és a karikatúráknál a végletekre kell fektetni a hangsúlyt. Tehát, ha valaki vetkőzik, és a másik tartja neki a törülközőt, akkor biztosan ki fog látszani a feneke vagy a fütyije. Ezek általános élethelyzetek, mindenki átérezheti őket és ha nem vigyázunk, velünk is megtörténhetnek. Ezért is balladák – olyan sztorik, amik szerintem valamiféle közös emlékezetből fakadnak.

Mi inspirált?
Megnéztem a „Balatoni Nyár” című sorozatot, nagyon tipikus, de kedves, kis limonádé széria. Közben, bár sosem voltam Balatoni gyerek, szöget ütött a fejembe, hogy milyen tök jó dolog is a Balatonnál nyaralni, ha már ennyien oda járnak, s ezért ez egy olyan témakör, amit mindenki szeret és amit mindenki magáénak is érezhet. Az Inktoberre tehát ezzel készülök.
A többi rajznak, amit ezeken kívül készítek, az egyén – mint a társadalom része és elszenvedője – áll a középpontban. Az egyén része a mindennapi történéseknek, a társadalom frusztrációjának vagy örömének, akarva-akaratlanul is megy vele: az árral.
A magyar emberre pedig jellemző, hogy nagyon is végletekben gondolkodik – ezt láthatjuk a politikában is: valaki vagy fideszes vagy kommunista, vagy szélsőliberális vagy náci, köztes állapot nem létezik. Az emberek szeretnek túlzásokba esni: nekem pedig ez az uralkodó légkör bizonyos szempontból hasznomra válik, mert egyértelmű és könnyen adaptálható. Ugyanakkor nem csak politikai szélsőségekre gondolok, hanem mondjuk arra is, hogy valaki férfiként például túlságosan is szoros kapcsolat fűzi az anyukájához vagy másvalaki csak és kizárólag vegán életmódot folytat. Dühítő persze sokszor, hogy az emberek ilyenek, és nem tudnak egy arany középutat találni, de ez alapanyagnak nagyon jó téma.

Szóval a dühödet is ventillálod a művészetben?
Nem feltétlenül. Persze előfordul, hogy a racionalitásomat felülírja az emocionális részem. Ilyenkor rajzolok valami keményebbet, mert úgy érzem, egy adott, az enyémmel szöges ellentétben álló vélemény sérti a személyemet, aztán igyekszem nem posztolni azt, bár a kísértés nagy. Ilyenkor el kell számolnom háromig, s átgondolni, hogy bármennyire is felháborít egy vélemény, azt a fonákjáról kell néznem és távolról – absztrahálni kell azt és humorral megtölteni. Persze van, hogy nem sikerül, s így már volt ilyenből gondom, nem nagy, de akadt.
Van, hogy olyan témát választok a karikatúrákhoz, amivel mindenki azonosulni tud, ezért nincs belőle sértődés. Viszont vannak olyan témák – főleg, ha a politika is szerepet játszik – amin iszonyatosan fel tudnak háborodni egyesek, annak ellenére, hogy nem bántó szándékkal közlöm ezeket. Persze a görbe tükör bennem van, kár tagadni. Talán így „állok bosszút” azokért a csúfolásokért, amiket anno általános suliban elszenvedtem, fura egy dolog ez.

Az Inktober kihívásba foglalt napi egy rajz neked megvolt?
Nem (nevet). Ha rajzolni kell, akkor leblokkolok. Bár úgy érzem, hogy ezekkel a fekete-fehér vonalas-tintás rajzokkal sikerült végre egy olyan stílusra rálelnem, amit könnyen megrajzolok, ami közel áll hozzám, és még talán minőségi munka is egyben. De ennek ellenére csak három-négy naponta készítettem el egy rajzot. Volt olyan karikatúra, amit többször újra rajzoltam, s addig, amíg úgy nem éreztem, hogy végre jók az arányok, harmonikusak a színek, minden vonal a helyén van. Tehát nagyon el tudok molyolni a részletekkel, ezért nem is tudtam úgy haladni, hogy mindennap kikerüljön egy rajz a kezeim közül. Viszont azóta is rajzolok, és mostanra már közelítek a 31-hez. Talán a következő októberre meg is lesz a 31 rajz.

Az Inktoberen kívül hol találkozhat veled a közönség?
Gyakorlatilag sehol (szóval ez egy egyszeri, soha vissza nem térő lehetőség! – a szerk.). Van egy Instagram-oldalam, ahova nagy néha feltöltök valamit, aztán hónapokig csend van. A marketing eléggé távol áll tőlem sajnos, nem értek hozzá és nekem nincs kedvem ahhoz, hogy szinte erőszakkal a másik arcába toljam a munkáimat. Tudom, hogy ez a hozzáállás ma felér az öngyilkossággal és enni kell.

Szóval ez számodra egy lehetőség is, hogy „betörj” a közönség látóterébe.
Remélhetőleg igen. Utoljára három éve dolgoztam építész-irodában, az azóta eltelt három év a szakmai váltás ideje volt, s csak mostanában, ennyi idő elteltével kezdem úgy érezni, hogy olyan rajzokat készítek, amik „vállalhatóak”. Hiába próbálkoztam korábban is, most vannak először olyan képeim, amiket mutogatni merek. Például most először jelentkeztem csak karikatúrákkal újságokhoz. Eddig ezt nem mertem meglépni, mert nem voltam elégedett a rajzaimmal.
Ráadásul én ezekkel a rajzokkal úgy érzem, egy korábbi rossz cselekedetemet is „törlesztem” – történt még Sopronban, hogy lomtalanításnak néztem egy idős bácsi hagyatékának rendezését. Bementem az udvarba, kérdeztem a rakodó munkásokat, hogy mi ez? Ők azt mondták, hogy lomi. Hát több se kellett nekem! Kisvártatva rátaláltam ezekre a jó minőségű, réges-régi papírokra a holmik között, amikre az Inktoberes rajzokat készítettem, s a hónom alá kapva azokat már mentem is hazafelé. Az utcán jártam, mikor a bácsi unokája utánam szaladt, s kérdőre vont, hogy mit képzelek magamról, mit dézsmálom meg a hagyatékot, mit loptam el én onnan?! Mutattam neki a papírokat és szabadkoztam, hogy azt hittem, lomtalanítás zajlik. Mondta, takarodjak, olyan hanglejtéssel, hogy amiatt még ma is szégyellem magamat. Viszont akkor ígéretet tettem, hogy ezeken a papírokon csak minőségi rajzok születhetnek. Remélem, nem okoztam ezzel csalódást a bácsinak.

Mik a tervek a jövővel kapcsolatban? Hogyan tovább az animációval, és mi lesz közben az építészettel?
Továbbra is szabadúszóként képzelem el a jövőmet, amiben a sorrend: animáció, karikatúra és építészet. Jelenleg egy olasz író, Italo Calvino novellájának az animációs feldolgozásán, valamint egy másik rövidfilmen is elkezdtem dolgozni. Az építészet pedig megmarad valamilyen szinten – lelkes rajongóként talán mikor oda kerülök, megtervezem a saját és talán néhány barátom házát.

Készítesz majd egész estét filmet is?
Valószínűleg nem. Ahhoz én még ennek a szakmának egyrészt nagyon az elején vagyok, s egy ilyen hosszú filmhez már egy komplett stáb kell, amit irányítani tudni kell – ez a képesség nálam hiányzik. Másrészt egy egész estét film esetében pedig talán már nem is tudnék részt venni annak megrajzolásában, a rendezői pozíció már más feladatokkal járna – ez pedig zavarna. Én pedig rajzolni szeretek, s inkább néhány perces filmeken szöszmötölnék. Ha viszont mégiscsak rendeznék egész estés filmet, azt elejétől a végéig meg szeretném rajzolni, bár biztos eltartana tíz évig is, mire elkészülnék vele (nevet).