Hátradőlsz és azt mondod: most megszületett valami – Interjú Richolm Orsolyával

az interjút készítette: Vas Julianna / Szentendre és Vidéke

Magyar szakosból lett filmes, történetmesélő, baw-használó – Richolm Orsolya művészetét a narratíva határozza meg. Célja, hogy képei ne csupán esztétikai élvezetet okozzanak, hanem jelentésüket, háttértörténetüket is megismerhessük. Filmes tevékenységéről, az inktoberről és hosszútávú terveiről beszélgettünk.

Mit jelent a filmjeid elején-végén elhangzó „baw”?

Még 2009-ben a bátyám letöltött 4chan-ről egy képregénykockát, amin egy nyuszi keservesen zokog, és azt mondja, hogy baw. Ezt én önkényesen átalakítottam egy olyan kifejezéssé, amit bármilyen élethelyzetben lehet alkalmazni, kontextustól függően. A baw tökéletes használatához rengeteg rutin és gyakorlás szükséges, hogy megfelelő módon, hozzáillő pillanatokban, jó hanglejtéssel tudja valaki kimondani.

Létezik rajtad kívül baw-szakértő?

Persze, hogy nem. Vannak, akik megpróbálták, vannak, akik igyekeznek és fejet hajtok azok előtt, akik a közelében vannak.

Azon túl, hogy te vagy a baw megalkotója, ki vagy?

Bárcsak azt mondhatnám, hogy ennyivel meg lehet úszni (nevet). Én egy huszonhét éves, harminchoz közeledő, egyedülálló asztmás lány vagyok, aki Budapest belvárosában él. Jelen pillanatban ilyen paraméterekkel rendelkezem, és kétdiplomás munkanélküliként próbálom kitalálni, hogyan lehet erre az előbbi kérdésre megfelelően válaszolni.

Hol találkozhat veled az ember?

Az elmúlt 5 évben, amit az SZFE-n töltöttem, több kisjátékfilm készítésében vettem részt forgatókönyvíróként vagy dramaturgként, illetve 2017-ben elkezdtem animációs filmeket készíteni otthon, aminek keretében három rövidfilm készült el. Jelenleg ezekre vagyok a legbüszkébb, de már kezdem magam kínosan érezni, mert tavaly készült el az utolsó, és illene csinálni a következőt. Ezen kívül a diplomamunkám a Színművészetin egy animációs nagyjátékfilmterv volt, és most minden erőmmel azon dolgozom, hogy ez meg tudjon valósulni. Tavaly elkészítettem életem első zine-füzetét, amiben megpróbálom saját magam bénaságait kinevetni és felhívni a figyelmet arra, hogy mindenki esendő, és ezzel nincs az égvilágon semmi gond.

Ha lesz negyedik rajzfilm, miről fog szólni?

Valószínűleg „R” kalandjainak folytatása lesz (mert az első három is R-ről szólt). Van egy jó barátom, aki azt mondta: „Orsi, ne legyél már ilyen, hogy folyamatosan feljön ez a szakítás, pasi-téma, jaj, de rossz egyedül lenni, satöbbi”. Engem viszont annyira foglalkoztat ez a kérdéskör és olyan intenzíven érzek férfiak – jelenlevők, múltbéliek és jövőbeliek – iránt, hogy valószínűleg a következő film témája is ilyesmi lesz: a harminchoz közeledő, pánikoló nő monológja, aki kezd körbetekinteni maga körül.

A történetiség minden alkotásodban megjelenik, az inktoberre is ilyen narratív műveket készítettél?

Törekedtem rá. Nem is tudnék nagyon másképp működni, mert szükségem van arra, hogy legyen tartalma, háttértörténete az alkotásaimnak. Nem érezném közel magamhoz, ha valami olyat hoznék létre, ami önmagában jól néz ki, de nem tudok vele mit kezdeni azon kívül, hogy szép. Az inktobernél is azzal kísérleteztem, hogyan lehet egy állóképbe, rajzba belesűríteni azt, amit legszívesebben hosszan leírnék vagy meganimálnék sok-sok rajzban. Kíváncsi vagyok, ezt mennyire sikerült kiviteleznem.

Mi volt a kihívás számodra az inktoberben?

Az, hogy csak fekete-fehér grafikákat készíthetünk. Kicsit kivert a veríték emiatt, de úgy voltam vele, hogy az ember akkor tud fejlődni, ha beleáll olyan kihívásokba, amiktől tart. Ez az izgi az alkotási folyamatban – sorra gyűröd össze a papírokat és amikor már elég sokat bénáztál, akkor egyszer csak valahogy –már te sem tudod hogy – de úgy megy a ceruza a papíron, hogy a rajz végre elkezd élni. És akkor hátradőlsz és azt mondod: „Basszus! Most megszületett valami.” De szerintem a világban minden így működik: akkor fogsz valamit magadénak érezni, ha előtte kellően megküzdöttél vele. Az inktober nekem sokat adott ilyen szempontból. A kihívások építő dolgok, amik a későbbiekben meg fogják hálálni magukat. Lehet három év múlva, amikor szintén fekete-fehér grafikákat kell csinálnom egy sörreklámba, nem kell bénáznom már (annyit), hanem csak lepacsizom a 2020-as énemmel.

A sörreklám az álom?

Nem, de azért elég menő lenne.

Ha nem a sörreklám, akkor mi?

Szeretnék egy saját univerzumot létrehozni azokkal a karakterekkel, történetekkel, amiket én képviselek. Akkor lennék a legboldogabb, ha fenn tudnék tartani egy alkotói világot, ami magába foglal például mesekönyveket, animációs filmeket, képregényeket, esetleg pólóra nyomtatott grafikákat, plüssöket. Ahogyan nekem a 90-es évek Nickelodeonos rajzfilmszereplői voltak a meghatározóak (nem mellesleg volt egy Segítő Orsi nevű karakter is), úgy elég badass lenne, ha harminc év múlva valakinek az én rajzfilmfiguráim lennének ilyenek. Persze ehhez nem elég csak rajzolni – szükséges a jó üzleti érzék, amiben én még gyerekcipőben járok. De ezt az álmot nem adom fel, próbálok lépésről-lépésre dolgozni ezen, ami egy életre szóló kaland. Nagyon élvezem, hogy minden évben valami újjal tudok előrukkolni: hol animációs filmmel, hol zine-nel, most meg a grafikákkal. A végén még megtanulok rajzolni is.